Egy vers az ember lelkének békés erejéről, és a fényről

A benső fény békés ereje

Ahogy a sok sötét felhő áthalad az égen,

És kivilágít a nap mosolya egy kis résen,

Úgy hasadt át az emberi szíven,

A gondteher felhőin át a belső szabadságnak, egyfajta napsugárnyi fénye,

 És az ember később is e reményszál kis sugarára gondolt csendben,

Ha szívét nyomasztó fellegek lepték el.

Mint madár kapaszkodott a védelmező fényes gondolat ágába, reménnyel.

 Szívét a hála átjárta s már nem gondolt az űrként tátongó magányra.

Mikor az esős viharos szél himbálta, annál jobban kapaszkodott a piciny ágszálba.

S egyszer úgy érezte lecsitult körülötte minden, habár a vihar lehet tombolt még kinn rendesen.

Ő halkan ringatózott az ág tutaján, a barátságos némaság örömében.

 Egyszer az ég végtelen biztos óceánjában, meghallott egy anyai dúdoló dallamot,

Ami körülötte és benne hangzott, s benne megmártózott.

És a csend mécslángként úszott a léleknyi benső tavon, folydogált a láng, fénysugár folyamon.

Mint a délutáni fény sála a fák lomjaival táncolva, lobogva kezet fogott,

Benne járkáltak tündérként kedves apró mozdulatok.

Mint csillagok, az ég vizén át pislákolva úsztak a szél simogató, játszadozó zenéjében.

És mint vízimadár, ha távoli útról hazatérve megpihen egy nádas szent rejtező vizében.

Elmerült a szív a béke csendjének erejében.

Akkor már igazán nem érintette az árny szárnya, távol volt túl minden felhős megpróbáltatásban.

Mert a kis mécses fénye megmutatta saját aranyló létét, mint nap, ha reggel a tóra hídként lép.

Csendesen rávezette a lét erejét, gondolatot merítve cseppeket hintett szét,

Mint mikor hattyú megrázza magát, és szárnyát az égre bízva felreppen a fény fele.

 Békésen alatta a tükörképe, s felette benne ott a messzeség léte, élménye.

Így mikor még máskor is, a valóság jó arcát eltakarva, a homály gondolata izgatottan dobogott.  

A szív ereje a reménnyel karöltve, a pillanatnyi szomorúságot,

Mint sötét felhőszörnyformát szellőként feloszlatta, és lélekben már nem hagyott keserű nyomot.

Így a jelenben, mint a vízen sikló hattyú suhanásának lenyomatára úgy gondoltam bízva,

Mint a gondolat és lélek együttes jövőbeli szárnyalásának szivárványára.

Írta: Szakács Anna (Panni) 

Ez a versem az irodalmi rádió verstabló programjába is bekerült