Nagypapa és unoka
Hintázik egy
pók piciny leheletnyi gondolat szálon.
Távolból
átsejlő dallamok susognak a fákon,
S apró
aranyhárfát szőnek napfény szárnyú sugallatok,
És a
messzeségben feltűnik egy kedves alak a parton.
A fák
lombjai a víz tükrén remegve merengnek, s mesélnek
Egy régi
énekkel a hullámoknak suttogva beszélnek.
Ekkor a
szomorúfűz karja lehajlik a tavat megsimogatva.
Belerajzol
egy alakot a tó hullámaiba, majd elrepül egy bogárka,
S ciripel
angyali reppenéssel a csend szelíd szimfóniája.
Egy kis
fénysugárral, elnyúlik a parton az idő végtelen szárnya.
S ott
gubbaszt egy merengő kisfiú pecázva.
Ekkor megint
megérinti az öreg fűzfaág a locsogó tavat.
S a
susogásban a kisfiú nagypapája hangját hallja halkan,
Mintha neki
szólna, de tudja, már nem láthatja.
Ekkor egy
meleg napfényes érzés száll rá, mi teljesen áthatja,
S a kisfiú
szíve aranyszál zsinórját odahúzza e szent pillanatba.
Ekkor mintha
a nap is kikacsintana, a napsugara az ég arcán felragyogna
Mintha
lassan a kék egű végtelen tóban összeérne minden egy gondolatban.
S összefut
minden szál egy kis marokban, egy fényes időtlen pecazsinórban.
írta: Szakács Anna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése