Jelen lét
Szemet, lelket tágító felhő hegyek karéjozta égi tó.
Az ég, föld tükrét szívembe biztatón, békét ringató,
Mint madár a magas fellegekből nézem e tájat, s meghallom,
A szél lelke a föld felé folyik, dobog át a végtelen
dombokon,
És egy lélegzetként dobban a tájjal bensőm is madárszárnyon,
S megpihen képzeletem egy faágon.
Az örömkönnyek, mint esőcseppek szeretetteljes fényvirágként
nyílnak,
És kikacsintanak a lombokon átszüremlő könnyed körtáncot járó
napsugarak.
Majd a sugarak tovább folynak, érzem, szívem folyamló, dalán
át megindítón.
Így szól lelkemben a
jó isteni hang szépen elindítón.
Mint a távolságot közel szelídítő, fénybe rajzolódott
levéllámpások.
Szélhintón kavarognak, majd csendben landolnak, mint tiszta gondolatok.
A lélek tavára mosódnak, lebegve hajóznak ég és föld között,
napsugarak szárnyán,
És a szív végtelen gondolattavába érkező pillanat, nyugodtan folydogáló szaván,
És szabad csendben jelként elsuhan egy fehér madár,
S a sugallat hangján, a zord hegyek felett tollpihe száll,
Könnyű szárnyon a felhőkön jár a lét nehéz könnyedsége,
Hegyek hósapkáira, mint szelíd isteni szó tollpihe nyomot lehel
Nyomot hagyva bennünk, messzi nehéz utakon őrizve lépteinket
S a kinti természet így betekintett, s a fényes jóra néz a tekintet.
A lelkünkben is, mint egy cseppben ott a mindenség léte,
A végtelen lehetősége, mi ott tükröződik bennünk, mint az ég tekintete.
Írta: Szakács Anna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése