A gyermeki csodálkozó jelenlétről.

Ha az ember a földön jelent nézeget

 

Hullnak a hajnali csendben a tisztán fénylő, éltető esőcseppek,              

A fák általa felcseperednek, és én az égre lesek, s elmerengek.

Bennem egy kis magként hullik e gyönyörű reggel természetes jelensége.

És e sok fénylő cseppet tekintve, gurgulázni kezd, bennem,

Mint kacaj egy éneklő sodró folyó ereje.

Ekkor egyre, mint nap a dombok mögül feldereng, belső észlelésem,

S kitárom szelíd elfogadó szemem,

Egyre élesedve megérkezik lelkem, s testem, 

Majd csendes érződő képe szól a jelennek,

S úgy érzem, magam mint aki önmaga és az élőlények barátjaként megjelent.

Mint mikor nagyítóba belenézek, szívem kinyílik, s nem kérdezek,

Csak az elém nyíló világot s virágot lesem.

A tájra csodálkozok, mint kisgyermek, lelkesen.

Ez alatt a napfénytől pókhálóként átlényegült vidéken,

S a parázslón megfestett ágakon, mint lepke,

Szelíd ünnepként a fény léte ül le.

Az ég megpihenve ekkor egy tó tükrében szelíden elmerül 

S a nap is a felhőkkel mosolyogva átlényegül, s felderül,

Mint a ködös hajnali fény leple, szívemben a csend léte a messzeségként szétterül.

Úgy nézek ekkor a természetre, a fákra, a tájra, mint mindenre, mi velem együtt elvegyült.

S az élet csodás különálló és még is egységes szép tengerébe lendült,

S mint pókhálón a cseppek, szívem éneke a többi lénnyel megpendült.

Ekkor hirtelen, guruló esőcseppek estek, peregtek,

Mintha égi örömkönnyek lennének, s hozzám is elértek.

S a világot így láttam kereknek, s egyre szelídebbnek.

Majd leszállt figyelmem egy ágra, mint madár csendesen,

S éreztem végre megérkeztem a teremtő jelen tenyerébe.

Írta: Szakács Anna